Kezdet

1. Fejezet


   A csengő megváltásként szólalt meg. A szokásos dobhártyaszakadás és szívroham után tudtam, hogy végre biztonságban vagyok. Sikeresen túléltem ezt a napot is. Nincs más hátra, mint szép nyugodtan hazamenni és folytatni a szinte már rendszeressé vált délutáni programomat, a semmittevést.
- Ne felejtsétek el, holnap dolgozat!-mondja Szilágyi. Mintha tényleg hinne benne, hogy van olyan elvetemült akit foglalkoztat az etika.
  Ezután nekilát lelkesen magyarázni arról,  hogy mennyi mindent kell átismételni. Mindent belead, felemeli a repedtfazék hangját és a ropi kezeivel is hadonászik, azt remélve hátha talál pár érdeklődő fület.
   Felesleges a fáradozása, senki nem fog készülni holnapra. Az itt eltöltött éveim alatt több időt töltöttem puskaírással, mint tanulással.
  A szokásos csigatempómban elkezdtem bepakolni a füzeteimet és a tolltartómat a táskámba. Már szinte mindenki elhagyta a termet, kivéve én és a gerlepár. Mivel még mindig bent vannak, ezért lassabbnak vagy gyorsabbnak kell lennem, hogy ne keljen velük egyszerre elhagynom az osztályt. Nem is lenne annál megalázóbb, mintha Ati előreengedne az ajtónál, aztán letámadna, az idegfeszítő felszines kérdéseivel.
  Fogok mindent, ami az asztalomon van és belesöpröm az egészet úgy, ahogy van a táskámba. Almacsutka, alufólialabda, egy doboz energiaital és egy fejhallgató landol  a táskám mélyén. Ezután megindulok az ajtó felé.
  Óvatosan hátrapillantok. Éppen egy könnyekig megható erotikus nyálcserének lehetek a tanúja, de ettől mégis megnyugszom. Legalább kevesebb az esély arra, hogy  újra megszólítson.  Kész röhej, ahogy töretlenül arra törekszik, hogy a leredukálódott kapcsolati státuszunkat  "CSAK barátok " szinten tarthassa.
   Kissé tovább bambulok a kelleténél, és máris elkezdenek belülről égetni és szúrni az összetört szívem szilánkjai.  Érzem ahogy a tompa de közben éles érzés kifacsar és a súlyos üresség helyet foglal a mellkasomon, A torkomat két kéz szorongatja, a könnyeim hamarosan öngyilkos misszióba kezdenek ahogy majd lecsorognak a kipirult arcomon, hogy belevesszenek a világba. Ha most azt hiszed, hogy ez egy végtelenül fennkölt megfogalmazás volt, akkor igazad van. De miért is ne legyek drámai a saját gondolataimban?
  Nem kell sok idő, újra peregni kezdenek a szemem előtt az elmúlt 3 hónap emlékképei, amik úgy bukkannak a felszínre, mint Anna alapozója alól a pattanások. A legrosszabb az egészben, hogy megint és még mindig úgy érzem, hogy én voltam a hülye, hogy az én hibám az egész. Hát bazd meg.
  Sötét gondolatok kavarognak a fejemben ahogy mélabúsan baktatok a folyosón, amikor hirtelen összeütközök valakivel. Egy nagyon jó illatú valakivel.