Déjà vu

 Nem kell 140-es IQ-val rendelkeznem, hogy rájöjjek, megint a szomszéd srácot kukkolja. Jayson éppen most hagyja el a lakását, az egyik kezében a telefonját nyomkodva. Nincs értelme hazudni. Tényleg nagyon jól néz ki. A fekete pólója passzol a fekete hajához, a kék farmer csak egyszerűen jól áll rajta és a fekete sportcsuka, pedig nagyon menő- láttam olyat múltkor a plázában, elég népszerű darab és márkás. - Továbbá a csuklóján lévő két bőrpánt és a fekete napszemüveg sem kerüli el a figyelmemet. Nem tudodm, hogy lehet valaki ennyire helyes egy fekete pólóban, de neki sikerült. Így - hogy két nap alatt jobban megfigyeltem, rájöttem, hogy - nem csoda, hogy odavannak érte a lányok.
  Szinte hallom, ahogy Amy szívét újra eltalálják Ámor nyilai, és szinte érzem a lökéshullámot, amit a nyilak becsapódásai okoznak. Addig bámuljuk a srácot, amig befordul a sarkon ezáltal láthatatlanná válva a szemünk előtt. Nem tudom miért, de Amy még mindig olyan izgatottan bámulja az ablakot, minr egy kiváncsi kiskutya, pedig Jayson már rég elment. Mivel már egy ideje unom a bambulást, inkább elfoglalom magam valami izgalmasabbal. Nem tudom mennyivel izgalmasabb az, ha elkezdem a szöszöket leszedegetni az egyik párnáról. Nagyon izgalmas elfoglaltság....És igen 17 éves vagyok. És igen. Az unalomnak is vannak határai. Már majdnem kész vagyok a "szösztelenítéssel", amikor Amy ledől mellém az ágyra.
-Úristen! - sóhajtja. Csak bámulja a plafont, szerelmetes pillantások közepette és sóhajtozik.
Déjà vu.
-Na mi az, te kis szerelmes? - bököm meg az öklömmel a lábát. Mire elmosolyodik.
-Nem vagyok szerelmes belé! - ül fel. - Csak éppen imádom. Az nem ugyanaz - mosolyog. A szabálytalan fogsorával, és az aranyos mosolygós arcával úgy néz ki, mint egy fiatal tündérke. Leszámítva hogy bugyiban van, ugyanis a szoknya combközépnél megakadt és,leszámítva, hogy van rajta egy kiló smink. Meg, mondjuk az a pici top is eléggé....kihívó. Így leginkább egy vidám, félpucér koboldra hasonlít.
-Igen, az tényleg nem ugyanaz - mondom cinikusan.
-Jaj már! Mintha baj lenne, hogy tettszik!
-Nem, az nembaj, de te, drágám, úgy csorgatod a nyálad utána, hogy úgy kell hozni hozzád a felmosót. Rosszab vagy, mint egy buldog.
-Mert te nem voltál oda-meg vissza, amikor Taylor először csókolt meg! Arról nem is beszélve, hogy...
-Ne!Ne is emlékeztess! - tiltakozom.
-...utána ujjongva és sikongatva-ugrálva mesélted el az egészet. Legalább százszor. Részletesen, egymás után. Nagyon részletesen. Még azt is elmondtad, hogy mennyire fújt a szél és, hogy láttál egy repülőt elrepülni felettetek. Egyszer sem hagytad abba a vigyorgást és a sikongatást. Néha, véletlenszerűen felnevettél, amitől, visszagondolva még most is kiráz a hideg - mosolyog. - Szóval, egész este mosolyogtál és nevettél, mint aki először piált be. Továbbá valahányszor írt neked egy üzenetet, mindig felsikítottál és elkezdtél ugrálni. Ráadásul képes voltál mindenféle nyálas romantikus számot hallgattatni velem egész este - fejezi be az alázásomat. Én már egy jó ideje a fejemet a párnába temetve hallgatom őt. Igaza van. Borzalmas voltam. Legszivesebben visszamennék az időben és felpofoznám az akkori magamat. Vagy vinnék egy "ásd el magad szettet" és elásnám magam.
- Jó-jó! Befogtam. Csak ne emlékeztess többször, légyszi - könyörgöm a párnának.
- Renden, de cserébe te se teszel nyálcsorgatós megjegyzést! -emeli fel a hangját, de érzem rajta, hogy jól szórakozik.
-Oké - mondom egy sóhajjal együtt.
-És most, ha megbocsátasz, le kell szedni ezt a vackot rólam, mert nem érzem a lábamat! - mondja, majd elkezdi lefelé rángatni a szoknyát, ami valóban rászorult a lábára. Egészen vékony ruhacsík lett a belőle, ahogy a sok rángatásnak köszönhetően egyre összéb ment. Megpróbálom lerángatni az anyagot, Amy pedig megkapaszkodik, hogy fel ne boruljon. Nagyjábol egy perce rángatom, amikor megszólal a telefonom.